Ottmár Eleonóra beszámolója a Venezuelában töltött éveiről

A Venezuelába vezető út

A II. világháború után szüleim Magyarországról Németországba kerültek, így én Fürth-ben születtem. A  több tízezer magyar, lengyel, ukrán, lett, észt, maga mögött akarta tudni a leégett Európát, és próba szerencse alapon főként Ausztráliába, illetve Dél-Amerikába vándoroltak, válogatni nem nagyon lehetett, amelyik ország befogadott azért hálásnak kellet lenni. Mindez az IRO (International Refugee Organization) égisze alatt futott. Volt ki repülőgéppel, mások pedig hajóval érkeztek a reménység földjére. Mi Venezuelába emigráltunk.

Anyukám elbeszéléseiből tudom, hogy érkezésünkkor a repülőtéren  fejenként  5 vagy 10 USA dollárt kaptunk, onnan busszal mentünk a 200 kilométerre lévő el Trompillo-i  menekült táborba. Oda szállították  a közép- és kelet-európaiakat. Velünk egy időben olaszok, spanyolok, portugálok százezrei érkeztek az országba, de azt, hogy ők hogyan boldogultak a kezdetekkor,  nem tudom, annyi előnyük volt, hogy értették, beszélték a nyelvet, latin gyökérből fakad mindhárom nyelv.

A 40-es évek végen, 50-es évek elején  több kormányváltás, katonai puccs követte egymást. Ettől persze nagyon megijedek az európaiak, de hamar rájöttek, hogy nincs mitől tartaniuk.

1952 és 1958 között, gigantikus méretű projektek valósultak meg: nemzetközi neves építészek, mérnökök, művészek közreműködésével a legmodernebb autópálya hálózat, egyetemi városok, kórházak, üdülő komplexumok, középületek, urbanisztikai fejlesztéseket vittek végre. Az akkor bevándorló olasz kőművesek 3 műszakban dolgoztak az építkezéseken, talán a Dubai fejlesztésekhez hasonlítanám, persze az 50-évek technológiával.

Az 50- es években Venezuela lakossága 6-millió körül lehetett, az utolsó népszámláláskor (2012-ben) megközelítette a 28 milliót.

Ma is csodálni tudom azt a generációt, aki elindult az ismeretlenbe nyelvtudás nélkül úgy,  hogy nem ismerték az ottani kultúrát, sem az életkörülményeket. Abban az időben az európaiak Argentínáról és Brazíliáról még csak-csak tanultak, hallottak valamit, de a többi dél-amerikai országról szinte semmit.

A XXI. század emberét nem éri meglepetés, egy enterrel  a Google-ön, akár okos telefonról, vagy ott a Discovery Channel,  National Geographic vagy egy a sok TV csatorna közül és mindent tudhatunk bármilyen kontinensről, népről, szokásokról.

Visszakanyarodva az 1948-as venezuelai magyarokhoz: a trompillo-i menekülttáborban a férfiak igyekeztek munka után nézni, az anyukák a gyerekekre ügyeltek, főztek, ápolgatták a betegeket, a szokásos gyerekbetegségeken kívül  a trópusi  endemikus kórokkal is szembesültek.

Kezdetben szinte mindenki fizikai munkát végzett, de szépen lassan  megoldódtak a kenyérkeresési gondok  (jellemző hogy az a generáció tudott reménykedni, a ma emberének bármire az a reakciója hogy nem éri meg) így  a Trompillo-i táborból elég hamar el szállingóztak az emigránsok, ki-ki  lehetőségei szerint: albérlet, bérlet, lehetett akkor még olcsón telket is vásárolni és építkezni,  ami rengeteg nehézséggel járt, de erre nem térek ki, több oldalt venne igénybe.

A beilleszkedés

Meglehetősen vegyes csoportról beszélhetünk, egyetemi tanárok, orvosok, mérnökök, katonatisztek, zenészek,  szobrászok, festőművészek, mesteremberek. Javarészük családostul vándorolt ki, kevés volt köztük a magányos, nekik nehéz is volt lelkileg elviselni a magányt, hontalanságot.

Lassan, a nyelvet is megtanulták, hozzáteszem, autodidakta módon. Leghamarabb a gyerekek csevegtek spanyolul, így kezdetekben ők tolmácsoltak szüleinek.

A magyarok többsége  Caracasban telepedett le, de jutott magyar az ország  minden szegletébe. Előfordult, hogy egy isten háta mögötti faluban is találkoztam magyarral, ezen ugyan  mindig elcsodálkozom, hogy 15 millióan vagyunk, de bárhol legyen az ember a nagy világban, biztos hogy hall magyar szót.

A venezuelai képviseleteken főként mezőgazdasági bevándorlóknak állítottak  ki vízumot, így nem volt ritka, hogy az egyetemi tanár is földművesnek avanzsálta magát a konzulátusi tisztviselőnél.

Sok család vidékre került mint földművelő; a rizs termelés kiemelt tevékenységek közé tartozott, ismerek két magyar családot, akik de facto rizstermelők.  Az emberek   bármilyen munkát vállaltak, adták egymásnak az információt: hol van üresedés,  új munkalehetőség.

Fő ipari tevékenység az olaj volt, ami azt eredményezte hogy tömegesen hagyták el a mezőgazdasági földeket, hogy az olajmezőkön dolgozzanak. Csábító is volt mert stabil munka volt, jobban kerestek mint az átlag és a lakhatási viszonyok is kedvezőbbek voltak. Az olajvidék körül új városok épültek ki. Magyarok nem nagyon kerültek ide, elvétve orvos, illetve mérnök. Talán a nagy hőség és a levegő páratartalma miatt nem volt túl vonzó a közép-európaiak számára.

Egy csepp Magyarország

Azután hogy volt stabil munkahely és tető a fejük fölött, hamarosan nekiláttak egy magyar közösségi központ létrehozásához. A kezdetkor béreltek, később telket vásároltak, amíg megépült a Magyar Ház. Egy multifunkcionális épület: itt működött  a cserkészet, amatőr színház (Vaszary Piri, háború előtti  magyar komika nagy figurája tanította be a darabokat) vegyes kórus, itt léptek föl emigrációban élő magyar írók, költők, előadó művészek, sporteseményeknek adott otthont.

 Később megalakult egy ragyogóan működő magyar óvoda, itt kiemelném az óvó nénik felbecsülhetetlen érdemeit, áldozatos, fáradhatatlan munkájukat Morócz Jenőné, Csicser néni  és Udvaros Károlyné, Éva néni. A több tucat óvodás (sajnos nincs  pontos szám) gyönyörűen megtanult népdalokat, verseket, egyáltalán magyarul beszélni. A vegyes házasságból származó gyerekkel már nem magyarul beszéltek otthon, de voltak magyar szülök is, akik szintén nem tartották fontosnak, hogy a gyerekkel magyarul beszéljenek. Ebből az óvodából úgy mentek első osztályba, hogy tudtak írni, olvasni. Néztek is nagyot, hogy az új ABC nem az az ABC amit a magyar óvodában tanultak. Ezek közül ma már sokan anyukák, apukák, de részükre a Caracasi óvoda etalon volt, még most is nosztalgiával emlékeznek vissza.

Szerveződött egy magyar tánccsoport is a 70-es években. Annyira lelkesek és aktívak voltak, hogy a sikeren felbuzdulva magyar kezdeményezésre tartottak egy  folklór tánc fesztivált, ahol részt vettek olasz, spanyol, görög, horvát tánccsoportok is. Ezt aztán még sok fesztivál követte.

Hangsúlyoznám, mindez úgy valósulhatott meg, hogy az ottani magyarok – lehetőségeiknek megfelelően- összeadták a pénzt, hiszen állami támogatás illetve pályázat nem létezett. Akkor senkit sem vetett föl a jómód, de nagy volt az összefogás. Gyerekeknek és fiataloknak a Magyar ház jelentette a hétvégi kikapcsolódást, szórakozást, lángos evést, szüleink pedig az irodalmi, zenei programokra, vagy egyéb magyar vonatkozású rendezvényekre voltak vevők.

Az egyházi élet is hamar formát öltött: Caracasban egy Katolikus iskola kápolnájába celebrált  misét a magyar pap, az evangélikusok és reformátusok pedig csatlakoztak egy akkor épülő német, skandináv templomhoz. A kezdetek kezdetén családoknál jöttek össze a hívek. Megemlíteném, hogy az első magyar Evangélikus lelkész Svédországban végezte a teológiát, és volt, hogy a magyar istentisztelet után svédül, vagy éppen németül kellet prédikálnia, mert lebetegedett, vagy közbe jött valami más feladat  a német  vagy svéd lelkésznél.

Az 1956-os magyar szabadságharc tragikus kimenetele végleg eloszlatta sokak azon reményét, hogy haza térjenek. Emlékszem, az eseményeket nagy izgalommal követtük a rádión, szüleim erre a célra vásároltak egy Telefunken rádiót. Addig sokan titkon reménykedtek, hogy rövid időn belül kimennek a szovjetek. Hát, erre 1989-ig kellett várni.

Nagyon elkalandoztam, de szerettem volna rávilágítani arra a miliőre, amibe az az  5-6000 magyar csöppent. Részükre fontos volt a magyarság, ezt gyermekeiknek is tovább szerették volna adni. Közeledett Karácsony vele a fejfájás: honnan kerít elő a Jézuska fenyőt ott, ahol pálmafák vannak, meg hát a mákos bejgli… Ez is része a magyar karácsonynak. Valami csoda folytán, mák még kapható is volt, de hát nincs mákdaráló. A végén kiderült, hogy  egyik magyarnak van mákdarálója, így körbe járta a mákdaráló az egész magyar kolóniát, megoldották; hasonlót hallottam Argentínából is.

Otthon, a négy fal között úgy éltünk, mint magyarok: magyar meséken aludtunk el, magyarul tanultunk meg írni-olvasni, magyarul imádkoztunk, magyar konyhán nőttünk föl. Másképp nem is lehetett volna, hiszen szüleink hogy is tudtak volna olyan hagyományokról regélni, ami nem a sajátjuk. Ahogy kimentünk  az ajtón,  az egy más világ volt, de nem volt ezzel semmi gond,  identitás zavart sem okozott.

A gasztronómiai átállás sem okozott traumát, anyukánk helyettesítette az eredeti recepteket ottani zöldségekkel, gyümölcsökkel. A trópusokon  nagyon rá lehet fázni a zsíros ételekre, így aztán született egy zsírszegény,  ízletes Karib-magyar konyha.

Van egy venezuelai karácsonyi specialitás, az hallaca (ejtsd ájáka), ami nem hiányozhat a karácsonyi asztalról, mint nálunk se a töltött káposzta.  Venezuelában is mindenki az anyukája hallacaja-ra esküszik. Ez kukoricaliszt masszából készül, a töltelék egy sertés-tyúk ragu, olívabogyó, mazsola, mindez becsomagolva füstölt banán levélbe, megkötözve spárgával és egy nagy kondérban kifőzve. Az együttélés azt eredményezi hogy átveszünk kisebb vagy nagyobb mértékben szokásokat, ízeket, minden náció tett hozzá olyan komponenst ami az ő konyhájukra jellemző, így  egyik magyar barátnőm anyukája nemes egyszerűséggel marha/sertés pörkölttel töltötte,  legyen hát  magyar-hallaca.

A Venezuelai magyarokra jellemző hogy stabil egzisztenciát teremtettek, rendezett keretek között éltek. Természetesen az ottani magyarok között is volt rétegződés: éltek ott nagyon gazdagok, jómódúak, kevésbé szerencsések, akik vagy nem voltak tehetségesek, vagy nem tudtak alkalmazkodni a dél-amerikai életmódhoz. Megjegyzem, ott sem volt kolbászból a kerítés. Eszméletlen sokat dolgoztak, hogy otthont teremtsenek, de később már humorral emlékeztek vissza a kezdeti nehézségekre.

Ha magyar ügyről volt szó, azonnal  megmozdult a kolónia, ki komolyabb adományokkal  támogatta, ki szerényebbel, de olyan nem létezett, hogy nem gyűjtik  össze a pénz az  kitűzött célra.

Akik az állásuk mellett, tisztséget  (Magyar Ház elnöke, kultúrfelelős, pénzügyes, stb.) vállaltak a magyar szervezetekben, ami elég időigényes feladat volt, ezt mind hazaszeretetből cselekedték, ezért fizetség nem járt. Kizárólag az óvoda két tanító nénije kapott fizetést, de ez is inkább szimbolikus jellegű volt. A Magyar Ház fenntartása pedig a tagsági díjjakból jött össze.

A magyar rendezvényeken – amik gyakran több száz vendéggel büszkélkedhettek – a háziasszonyok gondoskodtak az alapanyagok bevásárlásáról, az ételek elkészítéséről és felszolgálásáról.

Évente több magyar rendezvény is volt, melyből kettő kiemelt jelentőséggel bírt: Augusztus 20. és az Őszi vásár. Az Őszi vásárról azt kell tudni, hogy az Evangélikus Lórántffy Zsuzsanna Nőegylet  szervezése alatt jött létre 64 évvel ezelőtt. Az abból bejövő pénzek karitatív célokat szolgálnak máig is, hogy segítséget nyújtsanak otthonoknak, kórházaknak,  esetenként rászoruló idős, vagy beteg magyaroknak. Ennek szervezése egész évben folyik, és minden év október harmadik vasárnapján tartják meg.

Az Őszi vásárnak több fontos vonulata  van: itt találkoznak  a Caracasban élő és az ország  távoli szegletéből érkező magyarok. Nagyon sok venezuelai és ott élő külföldi is idelátogat; jönnek a  magyar ételekre, süteményekre, nem szólva a csodálatos kézimunka kiállításról (meg árusitás is)  ennyi év után is frenetikus sikert arat (a kézimunkák beszerzése  külön fejezetet érdemel) megjegyzem, hogy 64 év alatt olyan  mennyiségű magyar kézimunka kelt el, (többsége kalocsai mintás) hogy szerintem minden venezuelai otthonban virít egy belőlük. Egy másik aspektusa a munkának, az adományok gyűjtése sorsjegyre, tombolára. Ennek a koreográfiája úgy történik, hogy  kiküldenek több mint 100 adománykérő levelet  cégeknek, áruházaknak, amiben szépen le van írva, milyen célokra fordítja a nőegylet a sorsjegyből, tombolából  befolyt pénzeket.

Ezen a ponton szeretném kiemelni,  hogy százból kilencven biztosan támogatja a vásárt, egyszerűen Magyarország iránti szimpátiából, vagy talán Puskás rajongó.

Az adományozó cégek többsége nem magyar tulajdon, de ők is támogatják a vásárt.

Végezetül Venezuela természeti adottságairól annyit, a csodálatos Karib tengerpartnál alig létezik szebb, az őserdő, az Andok, dűnék, folyók, csodálatos vízesések,  az állat  és növényvilág szintén káprázatos. Sajnálatos módon turisztikai fejlesztésekről nem nagyon hallani. A múltban se erőltették, mert az olajexport annyit jövedelmez  hogy  mellette bár mi más tevékenység jelentéktelenné válik.